Van jópár történetem azokból az időkből. Nem kívánok tanulságokat levonni, vagy tanácsokat adni ahhoz, hogy miként kellene jobban csinálni. Pusztán azokat a problémákat vázolom fel, amelyekkel napi szinten szembe kellett néznem, és amilyenekkel küzdenie kell annak, aki belülről akarja megérteni ezt az egészet, és nem jelentésekből.

Úgy egyébként általános tapasztalatom az, hogy ezekben a körökben a hazugság megkülönböztethetetlen az igazságtól és szinte mindenki mindkét irányba hajlamos gátlástalanul hazudni. Titkolják a szörnyűségeket és védenek meg szörnyeket, illetve gátlástalanul találnak ki bármilyen rémséget és vádolnak ártatlanokat. Itt tényleg túlélni kell, megúszni a napot, a hazugságok és az igazság is mindig elfelejtődik holnapra. De a legveszélyesebbek azok a kívülállók, akik bármit elhisznek, ami az érdekükben áll vagy megfelel az előítéleteiknek és mindig tudják, hogy másoknak mit kellene csinálni. Az ő szakértői ostobaságuk és vakságuk miatt toporog az egész szakma egyhelyben negyven éve.

De a gyerekvédelem mindennapjai a lényegesek, az első néhány történetben egy kenyérvágó kés, az úgynevezett “nagykés” lesz a főszereplő. 20 évvel később már úgyis csak az én emlékezetemben élnek ezek a történetek.

Mindent is kínáló kirakodó árus pakolt ki a kocsma előtt. Én pár méterre onnan három kamasszal beszélgettem, akik mindenféle szokásos problémák miatt kerültek a gyermekvédelem látókörébe korábban. Most éppen nem volt velük gond, de ha megláttam őket az utcán valahol az autóból, sokszor megálltam velük beszélgetni egy kicsit. A koruknál és jellemüknél kicsit komolyabban vettem őket, szerették ezt, szívesen beszélgettek velem, én meg szerettem volna azt hinni, hogy használ nekik a jó szó. Már azt is sikernek tekintettem volna akkoriban, ha bent ragadnak a középiskolában, és az egyik legalább végez. Elváltunk, én meg átmentem a szomszéd faluba.

Ott hívott fel az árus, hogy van egy olyan gyanúja, a leltárból hiányzó kenyérvágó kését az én egyik kliensem fújta meg. Mindenki ismert mindenkit, ahogy engem is, ha valami kisebb gazemberségnek gyerek vagy kamasz volt a gyanúsítottja és nem akarták belekeverni a rendőrséget, vagy nem akartak személyesen összeveszni a szülővel, szerették rám bízni a konfliktuskezelést. Utánuk mentem tehát és a falu másik végén meg is találtam őket. Mondtam nekik, hogy vissza kellene adni a kést. Nagyobb bűnözőnek képzelték magukat annál, hogy ilyen gyorsan lebukjanak, sőt az első hirtelen elhangzó mondatból úgy tűnt, az egész csak az egyikük hirtelen ötlete volt, a másik kettő csak akkor szembesült a helyzettel, amikor az megmutatta a zsákmányt. A legokosabb ugyanis rögtön azt mondta a tolvajnak: “látod, ilyen könnyen odalesz a bizalom.”

Egyébként nem olyan felemelő érzés egy sértődött kamasztól átvenni egy 25 centiméter pengehosszúságú lopott kést, ilyesmit ugyanis eleve nem oktatnak az egyetemen. Szégyellték magukat, ami ebben az esetben nem üres szó, errefelé ugyanis akkoriban sem sok gyerek tanult meg szégyenkezni. Apró, és általában sajnos kihasználhatatlan siker, hogy van valaki, aki előtt “rendes gyereknek” akarnak mutatkozni, de mégis megmutatja, van remény. Az árus örömmel vette vissza a tulajdonát, a dolognak persze híre is ment, és ennek más ügyben még majd lesz szerepe.