Az egészségügyet csinálja ki először a Tisza?

Miután az egészségügy a legbonyolultabb társadalmi alrendszer, a “hozzá nem értés” és a reagáló kormányzás teljes hiánya itt jelenik meg először. Hegedűs úr bizonyára remek sebész a maga szakterületén, viszont jól láthatóan fogalma sincs az egészségügy általános működéséről. Az különösen megkapó, hogy a magyar egészségügyről mennyire keveset tud.

A brit egészségügyről vannak évtizedes tapasztalatai, meg a magyarországi magánegészségügy elmúlt 10 évéről, és valamikor nagyon régről, meg 25-30 évvel előttről, a magyar egészségügy akkori állapotáról. Alapvető élettere nyilván a műtő, 2015-ös hazatérése után is gyakorlatilag heti szinten visszajárt operálni Angliába. Akik ismerik az egészségügyet, azok sejtik majd miért mondom azt, hogy egy aktív sebészt miért nem jó ötlet kinevezni egészségügyi miniszternek. Ahogy a Hofi mondta még a lényeglátó korszakában:

„Na, a sebész. Az igen. Az azt mondja: levágtam. Tényleg. A többi… az csak tapenolja az embert, tudod.”

A sebész feladata valós időben végrehajtani egy műtéti tervet, és közben reagálni a felmerülő nem várt, nem tervezhető problémákra. És az intellektuális kihívás mellett precíziós manuális meló is, állandó stressz alatt. A lényeg az a megszokás, hogy szinte mindig birtokában van az aktuálisan szükséges információknak, illetve pontosan tudja milyen eszközök állnak a rendelkezésre, és hogy a körülötte dolgozó emberektől mit várhat el. Magyarul mindig mindent egy szinte teljesen kontrollált környezetben kell gyorsan megoldania és úgy tudja és általában jól tudja azt, hogy ügyes lesz és meg fogja oldani. Egy remek sebész nem szükségszerűen lesz jó osztályvezető főorvos és nagyon kevés olyan skillel rendelkezik helyből, amelyek mondjuk egy kórház vezetéséhez kellenek. És akkor a nagykép ismeretét még fel sem vetettük. Ez nem a politikus munkamódszere, akinél a környezet mindig bizonytalan és változó, és aki állandó egyensúlyozásra kényszerül, miközben nincsenek százszázalékos, de sokszor még részleges megoldásai sem. Ha az operáló sebész utasítja a műtősnőt valamire, akkor biztos lehet benne, hogy az utasítását azonnal, gyorsan és szakszerűen hajtják végre.

Most képzeljük el ezt a helyzetet úgy, hogy ugyanez a sebész miniszterként utasítani próbálja ugyanezt a műtősnőt, aki valamelyik szakdolgozói érdekvédelmi szervezet vezetőjeként van jelen egy érdekegyeztetésen. Bölcs ember nyilván nem tenne ilyet, de Hegedűs miniszter úr személyiségének eddig megismert részletei megalapozzák azt a feltételezést, hogy a miniszteri szerepét a sebészi (lokális és ellenőrzött környezetben való teljes kompetencia) szerepének kiterjesztéseként, megerősítéseként fogja fel. Miközben nem hogy nem ellenőrzi ezeket a rendszereket, hanem át sem látja az alapvető kihívásokat és a konkrét problémák nagyon jelentős számú kontextusát.

Én 1985-ben hallottam először azt a mondatot egy főorvostól, hogy a magyar egészségügy eljutott a teljesítőképessége határihoz. Biztos előtte is ezt mondták, de azóta már ezer formában hallottam újra. Valójában az történik, hogy az állandó társadalmi változások és a végtelenbe tartó várakozások, amelyek a szolgáltató egészségügy fogalmának bevezetése csak tovább pörgetett, illetve a folyamatos és brutális technológiai fejlődés állandó előremenekülésre kényszeríti a rendszert, miközben egyre kevesebb ember akar nővérként (szakdolgozóként) és orvosként olyan önfeláldozóan és olyan rengeteget dolgozni, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt. Az elkötelezett többség még hajlandó, ők tartják működésben az egészségügyet, de lassan be kell látnunk, hogy a jelenlegi megközelítések mellett a magyar társadalom nem képes már “kitermelni” magából elég, a segítségnyújtás, a betegápolás, a gyógyítás iránt elkötelezett embert.

Az egészségügyben nem mímelik a segítséget, ott minden pillanat éles, miközben rengeteg olyan egyéb “segítőt” képzünk ki, akár egyetemi szinten is, akik tulajdonképpen csak ideológiai előfeltevések mentén “társadalomjobbítanak”. Az irányítás így állandó válságkezelés, lavírozás az általános humán erőforráshiány és a pénzhiány illetve ez egyes intézményekben kialakuló aktuális válsághelyzetek között. Ezt az előző kormányzat viszonylag kifinomultan és napi szinten művelte. A Budapesten és az egyéb helyszíneken kialakuló válsághelyzetek most abból adódnak, hogy az új vezetés nem érti mi is a napi gyakorlat, felhagyott az azonnali válságkezeléssel és a helyi viszonyok ismerete nélkül adminisztratív eszközökkel akar nyomást gyakorolni a rendszerre valós erőforrások figyelembevétele nélkül.

És még egy mondat a miniszter hozzáállásáról. Ő állítólag nagy rajongója az Egyesült Királyságban általa tapasztalt “műtőkultúrának”, amelyet természetesen el is akar hozni hozzánk, elmaradott magyarokhoz. Nem hiszem, hogy különösebben elmélyült volna olyan részletkérdésekben, hogy az átlagos angol mennyivel jobb vagy rosszabb eséllyel kerül időben orvoshoz, mint az átlagos magyar és akkor milyen ellátásban is reménykedhet.