A ringben bajnokok, a támogatásoknál mostohagyerekek! Miért maradtak ki a magyar küzdősportok a TAO-ból?

Magyarországon évtizedek óta büszkén ünnepeljük az ökölvívókat, birkózókat, judósokat és más küzdősportolókat, amikor érmekkel térnek haza a világversenyekről. Csakhogy miközben a sikereikre nemzeti büszkeségként tekintünk, a sportfinanszírozás egyik legjelentősebb rendszerében hosszú éveken át nem jutott nekik hely. Most, amikor a TAO-rendszer átalakítása napirendre került, ideje feltenni a kérdést: a következő rendszerben is a szőnyeg szélére szorítjuk őket?

Hat sportág kapott belépőt. A küzdősportok nem.

A magyar sport TAO-támogatási rendszerében hat látvány-csapatsportág részesülhetett támogatásban: a labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda, a jégkorong és a röplabda. Az ökölvívás? Nincs a listán. A birkózás? Szintén nincs. A judo, a karate és a többi küzdősport? Ugyancsak kimaradt. Pedig ha van valami, amiben Magyarország nemzetközi szinten is bizonyította a tudását, az éppen a küzdősportok világa. Papp László, Kovács István, Kozma István és a magyar birkózás, ökölvívás, illetve judo számos kiválósága nem pusztán sporttörténeti név. Ők annak a hagyománynak a képviselői, amely generációkat ösztönzött arra, hogy belépjenek egy edzőterembe, és megtanulják, mit jelent a kitartás, a fegyelem és a tisztelet. Mégis, amikor a sporttámogatások egyik legnagyobb pénzügyi csatornájáról döntöttek, ezek a sportágak nem kerültek be a kedvezményezett körbe.

A stadion látványosabb, mint az edzőterem?

Persze lehet azzal érvelni, hogy a TAO-t eredetileg a látvány-csapatsportok támogatására hozták létre. Ez jogilag igaz. Csakhogy a jogszabályi kategória nem válasz arra a kérdésre, hogy a magyar sport egészének finanszírozása mennyire volt igazságos. Egy vidéki ökölvívóklubban ugyanúgy gyerekek sportolnak, mint egy futballakadémián. Egy birkózóegyesületnek ugyanúgy szüksége van megfelelő létesítményre, felszerelésre, edzőkre és utánpótlás-nevelésre. Egy judózó fiatal családjának ugyanúgy anyagi terhet jelenthetnek a versenyek, az utazások és az edzőtáborok. A különbség legfeljebb annyi, hogy a küzdősportok eredményeit sokszor nem lehet akkora lelátókkal és olyan látványos beruházásokkal bemutatni.

De mióta a lelátó mérete határozza meg egy sportág társadalmi értékét?

Szántó Imre és Kovács István az atlantai arannyal (Fotó: olimpia.hu)  

Az érmeket szeretjük. A számlákat már kevésbé.

A küzdősportok különleges szerepet töltenek be a fiatalok nevelésében. Nem pusztán arról szólnak, hogy valaki megtanul ütni, dobni vagy védekezni. Megtanítanak veszíteni, újrakezdeni, tisztelni az ellenfelet, betartani a szabályokat, és kemény munkával eredményt elérni. Sok gyermek számára egy helyi bokszklub vagy birkózóterem nem egyszerűen sportolási lehetőség, hanem közösség és kapaszkodó. Éppen ezért a küzdősportok támogatása nem csupán élsportfinanszírozási kérdés. Oktatási, gyermekvédelmi, közösségépítési és társadalompolitikai kérdés is. És miközben az állam jogosan várja el a sportszervezetektől az átlátható gazdálkodást és a mérhető eredményeket, ugyanezt a következetességet a támogatások elosztásánál is el kell várni. Nem lehet az egyik sportág utánpótlás-nevelését stratégiai jelentőségűnek tekinteni, a másikét pedig pusztán azért háttérbe szorítani, mert nem tartozik a kiválasztott hat közé.

Bezzeg annak idején mindenki nézte!

Az RTL pozitív megítélésbe esik kivételesen, és leginkább csak ebben az esetben, hiszen nagyon sokat tettek le az asztalra több mint húsz évvel ezelőtt, hogy a profi ökölvívás itthon népszerű legyen. Igaz ezt piaci alapon tették, ami bizonyítja, hogy profi szinten óriási potenciál van a küzdősportokban.  Kokó, Madár, Kótai és még sorolni lehetne a neveket, akiket kiemelten támogattak és mérkőzéseiket közvetítették. Ha az RTL akkor már meglátta az óriási potenciált a küzdősportokban, akkor a magyar állam ezidáig, hogyhogy nem? Hány film készült a boxról és hány a fociról? Ez nem véletlen. Amatőr szinten a küzdősportok valóban nem rendelkeznek óriási nézősereggel, de ezt profi szinten már nem így van. A profi küzdősportolók szinte egy komoly focicsapat népszerűségével vétkesnek vagy azt előzik meg. Elképesztő, hogy itthon ezt a jelenséget nem veszik észre. 25 éve. 

Nem a futballtól kell elvenni. Igazságosan kell támogatni.

Fontos leszögezni: a küzdősportok méltányos finanszírozása nem azt jelenti, hogy a labdarúgást vagy más csapatsportokat büntetni kellene. A magyar futballnak is szüksége van megfelelő utánpótlásra, infrastruktúrára és szakmai munkára. A probléma nem az, hogy egy sportág támogatást kap. A probléma az, ha más, ugyancsak értékes és eredményes sportágak nem férnek hozzá hasonlóan kiszámítható fejlesztési lehetőségekhez. A küzdősportoknak nem politikai kegyre van szükségük, hanem átlátható, hosszú távú és teljesítményhez, valamint társadalmi hasznossághoz kötött finanszírozásra. Olyan rendszerre, amelyben egy vidéki birkózóegyesületnek nem kell eleve hátrányból indulnia csak azért, mert nem futballklub.

A magyar sport nem érhet véget a stadion kapujában

Könnyű ünnepi beszédet mondani, amikor egy magyar sportoló dobogóra áll. Könnyű közös fényképet készíteni egy világbajnokkal. És könnyű a magyar sport hagyományairól beszélni akkor, amikor az érmek már ott csillognak a versenyzők nyakában. A valódi sportpolitika azonban nem az ünneplésnél kezdődik. Hanem ott, ahol eldől, hogy a következő nemzedéknek lesz-e megfelelő edzőterme, felszerelése, edzője és lehetősége arra, hogy egyszer maga is a dobogóra álljon. A magyar küzdősportok nem alamizsnát kérnek. Esélyt kérnek. Most, a sportfinanszírozás átalakításakor a döntéshozóknak lehetőségük van bizonyítani, hogy számukra a magyar sport valóban többet jelent hat kiválasztott sportágnál. Mert az ország dicsőségét nemcsak stadionokban lehet kivívni. Hanem ringben, tatamin és birkózószőnyegen is. És aki a magyar bajnokok érmeire büszke, annak a következő bajnokok felneveléséért is felelősséget kell vállalnia.