Amikor a vezéred kedvenc édessége újságírói teljesítmény lesz

Egy tízes skálán mennyire kell csicskának lenni ahhoz, hogy gasztrocikket közölj le jól látható helyen a téged irányító vezér kedvenc süteményéről? A kérdés költői marad, az eset viszont megtörtént: a Telex talán egy pillanatra nem tudta, hogyan kedveskedjen a főnöknek, ezért ízléses képpel, József Attila-idézettel írtak egy csodálatos cikket a minyonról, amiről épp a napokban derült ki, hogy Magyar Péter kedvence. Nem tudjuk, hogy Péternek összefutott-e a nyála, és ha igen, akkor az a propaganda, vagy a minyon miatt volt-e. 

Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a Pusztító című filmben például Bob munkatárs volt: bármit megtenne a főnökéért. Kávét főz neki, megdicséri az új zakóját, esetleg udvariasan nevet a szar viccein, mint Velkey a Parlamentben folyamatosan. Egyesek talán odáig is elmennek, hogy egy kis fotót tartsanak a pénztárcájukban az igazgató úrról a feleségük képe mellett.
 

Sokan feldolgozták már ezt az „életérzést”. Emlékszem, annak idején az 1975-ös Fantozzi című olasz filmben, Paolo Villaggio karakterén keresztül láttunk egy ilyet, amikor a vállalat nem egy munkahely, hanem egy egész kultikus univerzum. Saját törvényekkel, saját hierarchiával, saját erkölccsel. A főnök pedig nem egy sima vezető, hanem kvázi egy isten. Valójában nem is derül ki soha, hogy mivel foglalkozik a vállalat, mert nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a főnök kedvéért bármit meg kell tenni, és ez fontosabb, mint megőrizni az emberi méltóságot.
 

Fantozzi univerzumában a beosztottak szinte nem csinálnak mást a vállalatnál, mint figyelik a főnök hangulatát, megtanulják a kedvenc mondatait, nevetnek a viccein, és idővel már azt is tudják, milyen véleményt kell képviselniük, mielőtt a főnök egyáltalán megszólalna.

A film zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a teljesen abszurd helyzeteken sírunk a röhögéstől, miközben eszünkbe juthatnak erről az egészről a Telex és a 444 cikkei. Elgondolkodtató, hogy a minyonos seggnyalást olvasva miért éppen ez a film jutott eszembe. De nem lehet véletlen, tekintettel arra, hogy 15 éve nem láttam. De most, hogy visszagondolok az is eszembe jut, hogy amellett, hogy vicces volt, rendkívül nyomasztó is. 

De visszatérve a minyonhoz: amikor valaki újságíróként odáig jut, hogy a főnöke gasztronómiai preferenciáiból próbál közéleti tartalmat gyártani, ott már ugye nem egyszerűen a szakmai igényességgel van probléma? Nem vagyok pszichológus, sem párkapcsolati szakértő, azért kérdezem. Tényleg érdekel. 

Mindenesetre laikusként is érdekes végignézni, ahogy valami egészen különleges viszony alakult ki a kormányt szolgáló újságírók önbecsülése és a felettesük iránt érzett rajongásuk között.

És emlékszem, amikor annak idején rólunk írták, hogy propagandisták vagyunk.

Visszagondolva ez a felvetés igencsak megmosolyogtató.

De majd biztos megírja valaki, hogy annyira jó arcok dolgoznak a Telexnél, hogy ezt amúgy éppen ilyen vicces fricskának szánták.

Biztosan, igen.