Hisztiznek a transznemű színészek, nem értik, miért nem kapnak melót Hollywoodban

Screenshot_2026-11-17_at_9.10.06.png

Panaszkodnak a transznemű és nem bináris színészek: az elmúlt időszakban jelentősen visszaesett a felkéréseik száma. Úgy érzik, Hollywood korábbi nyitottsága megtorpant, és a szakmai sikerek ellenére is egyre nehezebben találnak munkát. Nem nagyon akarják megérteni, hogy az embereknek valódi üzenetekre, egymásra, reményre, hősökre van szükségük, és nem önmagukat kereső bizonytalanokra. Olyanokat akarunk látni manapság, akik mondjuk a nehézségek ellenére megpróbálják összetartani a családjukat, vagy harcolnak azért, amiben hisznek. Vagy esetleg bevallják, ha tévedtek. Ezek – bocs, hogy ezt mondom – szerintem általában nem transzneműek.


Itt van például Trace Lysette, akit a Monica című drámában nyújtott alakításáért Independent Spirit-díjra jelöltek. Ismert műsorokban szerepelt, Patricia Clarksonnal együtt a Variety címlapjára került, és az NBC Quantum Leap című sorozatában is kapott szerepet. Arra számított, hogy mindez rendszeres tévés munkákat hoz számára, és saját házat is vásárolhat. Elmondása szerint azonban a várt ajánlatok elmaradtak, majd a megkeresések is megszűntek. Vagyis lefordítom: a színész azt hitte, hogy csak azért, mert transznemű, vagy nem bináris, vagy mit tudjuk mi, meg fogja kapni a „megérdemelt” szerepeket, és lesz háza.


Hasonló tapasztalatokról beszélt Vico Ortiz, az Our Flag Means Death nem bináris kalózának alakítója. Szerinte korábban ő és több pályatársa is folyamatosan dolgozott, később viszont sorra maradtak munka nélkül. Jack Haven, az Atypical szereplője nyilvánosan kért segítséget ahhoz, hogy teljesítse a színészszakszervezeti egészségbiztosítás következő évi jogosultsági feltételeit.


És ott van természetesen Elliot Page is, aki állítása szerint egy sikeres filmes szereplés után sem tudta még, mi lesz a következő munkája. Az nem jut eszébe, hogy rendkívül antipatikus lett, mióta férfiként éli az életét, és őszintén nem tudom, ki nézné őt órákon keresztül szívesen.


Ezek az emberek most azzal próbálják nyugtatni magukat, hogy ennek semmi köze a nemi identitásukhoz: arról van szó csupán, hogy a szórakoztatóipar jelentős átalakuláson megy keresztül, és a munkalehetőségek szűkülése más színészeket is érint.


Vagy „csak” arról van szó, hogy a világ elég szar állapotban van ahhoz, hogy amikor este leülünk egy filmet megnézni, olyanokat akarjunk látni, akik a nehézségek ellenére képesek valami értelmeset kezdeni az életükkel. Akik félnek, mégis megteszik, amit helyesnek gondolnak. Akik elrontanak dolgokat, de aztán vállalják a következményeket.


Ehhez azonban el kell hinnünk a szereplőt, de olyat elég nehéz, aki még a saját nemét sem tudja. Talán ezért kellene most újra komolyan venni a hősöket. Olyan figurákat írni, akiknek a jósága próbára van téve, akik szilárd lábakon állnak, és nem valami hisztérikus aktivizmus meg a mentális bizonytalanság felé, hanem a tutiba mennek. Vagy legalábbis azt hiszik.