A világ összes többi baja megmarad Sencsen után, de legalább véletlenül nem pusztulhat el

Donald Trump, Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin történelmi jelentőségűnek ígért találkozójából egyelőre leginkább az látszik, hogy a történelem nem egy romantikus hajókirándulás, ahol a feleknek elég volt egyszer találkozniuk, és onnantól kezdve dúl a szerelem.
A szencseni APEC-csúcstalálkozó nyitóbeszédei alapján a három nagyhatalom vezetőjének érdekei szinte minden fontos geopolitikai kérdésben eltérnek. Ukrajnában nem lesz béke attól, hogy Trump kezet fog Putyinnal, az iráni háború sem ér véget attól, hogy Hszi megöleli Trumpot, és a kereskedelmi háborút sem lehet lezárni néhány ünnepélyes mondattal.
A tárgyalások előkészítéséről kiszivárgott információk szerint mindössze két olyan terület maradt, ahol egyáltalán elképzelhető valamilyen közös vállalás: a mesterséges intelligencia és a nukleáris fegyverek szabályozása. A kettő ráadásul szorosan összefügg, hiszen az egyik lehetséges megállapodás éppen arról szólna, hogy az atomfegyverek bevetéséről továbbra se dönthessenek önállóan a gépek, mert azt láttuk a Terminátor filmekben, hogy semmi jóra nem vezet. Szóval az is jó eredmény lenne a számunkra, ha nagyhatalmak vezetőinek sikerülne megállapodniuk abban, hogy az emberiség elpusztítását egyelőre ne szervezzék ki a mesterséges intelligenciának. Azt megoldjuk magunk is, elvégre nem takarítás meg másodfokú egyenlet, amit már csak vendégmunkások vagy a Csetlajos képes elvégezni. Ezen a területen ragaszkodhatunk az autarkiához.
A nyitóbeszédekben a három elnök tulajdonképpen három különböző világpolitikai programot hirdetett meg.
- Hszi Csin-ping a szabadkereskedelem, a gazdasági együttműködés és a technológiai fejlődés fontosságát hangsúlyozta, különös tekintettel a csendes-óceáni térségre. A kínai elnök le szeretné kell bontani a kereskedelem előtt tornyosuló akadályokat (blokkosodás), biztosítaná az ellátási láncok zavartalan működését (az amcsik ingyen és részrehajlás mentesen tartsanak rendet a világtengereken) és az AI előnyeiből valamennyi ázsiai és csendes-óceáni gazdaságot gazdagítaná (az amcsi AI legyen globális AI).
- Donald Trump ezzel szemben elsősorban Amerika gazdasági erejéről mondott szép szavakat, és megígérte, hogy nem engedi az AI-fejlesztések túlszabályozását.
- Vlagyimir Putyin pedig a nyugati bezárkózást és a szankciókat ostorozta, amelyek szerinte nem Oroszországot, hanem az európai gazdaságot gyengítették meg.
A három agendából annyi szabad szemmel is kivehető, hogy míg Kína gazdasági és civilizációs expanzióban gondolkodik, USA és Oroszország a saját pozícióit kívánja megvédeni, illetve egykori nagyságát helyreállítani.
Az össze nem fésülhető ellentétek egyértelműek. Miközben Hszi a kereskedelmi korlátok lebontását sürgeti, Trump éppen a kínai technológiai hozzáférést korlátozza, Putyin meg közben azokat a szankciókat szeretné légiesíteni, amelyeket az ukrajnai ténykedései miatt vezettek be ellenük. A közös nevező tehát egyelőre annyi, hogy mindenki szeretné, ha a többiek felhagynának az érdekeik érvényesítésével, és inkább a szebb jövő és szebb jövedelem felé tekintenének.
A mesterséges intelligencia területén legalább látszik valamiféle kompromisszum lehetősége. A három hatalom egyaránt érdekelt abban, hogy az AI fejlődjön, de abban már kevésbé, hogy a másik kettő ugyanilyen gyorsan fejlődhessen. Washington továbbra is korlátozza a legfejlettebb amerikai chipek kínai terítését, Peking pedig éppen az ilyen technológiai akadályok lebontását szeretné elérni. Az AI gazdasági felhasználásában tehát továbbra is versenytársak maradnak. Más a helyzet a katonai alkalmazások bizonyos kockázataival. A South China Morning Post értesülése szerint a háromoldalú egyeztetés előkészítői éppen a nukleáris fegyverrendszerek mesterségesintelligencia-alapú irányításának korlátozásában keresik a közös nevezőt. Egy olyan vállalás, amely szerint a nukleáris fegyverek bevetéséről mindig embernek kell döntenie, mindhárom ország számára elfogadható kiindulópont lehet. Ez persze nem jelentené az AI katonai alkalmazásának végét, és még kevésbé a technológiai verseny lezárását. Mindössze annyit, hogy a világvége elrendeléséhez továbbra is szükség lenne egy Ivánra, egy Leere vagy egy Johnra.
Az atomfegyverek kérdésében ennél jóval nehezebb megállapodni. A februárban lejárt New START szerződés után az amerikai és az orosz stratégiai nukleáris arzenálra már nem vonatkoznak a korábbi kétoldalú korlátozások. Trump új megállapodást szeretne, amelybe Kínát is bevonná. Csakhogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak egyenként több ezer nukleáris robbanófeje van, Kínának pedig hozzávetőleg hatszáz. Peking érthetően nem lelkesedik azért, hogy ugyanolyan feltételeket fogadjon el, mint a nála sokkal nagyobb arzenállal rendelkező riválisai, mivel egyelőre fel szeretne zárkózni hozzájuk a világvége-potenciál ügyében. Moszkva számára viszont a nukleáris képessége fenntartása az egyik utolsó biztosítéka annak, hogy valódi világhatalomként kezeljék. Egy átfogó, háromoldalú leszerelési megállapodás ezért aligha lesz a csúcstalálkozó eredménye, legfeljebb a nukleáris kockázatok csökkentéséről és az automatizált fegyverrendszerek emberi ellenőrzéséről születhet közös nyilatkozat.
Ukrajnával kapcsolatban semmi jóra nem érdemes számítani. Oroszország továbbra is olyan területi és biztonságpolitikai feltételekhez köti a rendezést, amelyeket sem Ukrajna, sem Ukrajna első számú szponzora, az EU nem fogad el. Trump hiába szeretné lezárni a háborút, nincs esély az áttörésre, nincs olyan opció, ami eddig senkinek nem jutott eszébe, de mindenki számára megfelel, miközben a távolságtartó harmadik fél következetesen kerüli, hogy Kínának közvetlenül felelősséget kelljen vállalnia az európai háború rendezéséért. Miért is tenné, Kína számára jó, ha az oroszokat egy nyugati proxy csépeli, addig se kellemetlenkednek máshol.
Hasonló a helyzet Iránnal is. Washington a közel-keleti háború befejezéséhez szeretné megnyerni Peking támogatását, különösen a Hormuzi-szoros hajóforgalmának és az energiaellátás biztonságának helyreállításában. Kínának valóban fontos a térségből érkező olaj, tehát a háború gazdasági következményeinek mérséklésében van közös érdeke Amerikával. Csakhogy Peking önérzetes, nem fogja támogatni Washington katonai és politikai céljait, Moszkvának pedig alkualapként szintén megvannak a saját érdekei Iránnal kapcsolatban.
És természetesen velünk marad a kereskedelmi háború, Tajvan kérdése, a dél-kínai-tengeri feszültség, az amerikai technológiai korlátozások és a kínai ritkaföldfém-export körüli vita is. A Washington és Peking közötti kereskedelmi fegyverszünet 2027 januárjában lejár, így az idő sürget, de az alapvető gazdasági érdekellentétek ettől még nem szűntek meg. Az APEC keretében persze lehetnek kisebb eredmények: Hszi már bejelentett húszmillió dollárt a szervezet gyakorlati együttműködésének támogatására, és új intézményi kezdeményezéseket is ígért. Ezek azonban nem azonosak a három nagyhatalom közötti geopolitikai megállapodással, amit az ábrándozó elemzők és újságírók már Jalta 2.0-nak neveztek.
A szencseni találkozó ezért a diplomáciai látványpékség és a geopolitikai rögvalóság közötti különbség iskolapéldája lesz minden bizonnyal. Persze, amennyiben legalább arról sikerül megállapodniuk, hogy a nukleáris fegyverek bevetését továbbra sem bízzák a mesterséges intelligenciára, azt már lehetne eredményként tárgyalni. A többi válság azonban velünk marad.





