Múló október – Vitrinbe tett ötvenhat és hatalmas mulasztásaink

Ez az írás most kivételesen nem hősöket dicsőítő eposz. Nem emlékezés. Nem a levert forradalom iránti siránkozás. Itt most a saját felelősségünkről lesz szó.

Hetven év. Kis távolságnak tűnik a történelemben. Kevesebb, mint a százéves háború, sokkal kevesebb, mint a százötvennyolc évig tartott Oszmán uralom Magyarországon és nagyon-nagyon kevés, ha onnan közelítjük meg, mekkora kárt okoztak a bolsevisták 1918-1919-től kezdve. Ha viszont azt nézzük, hogy egy egész emberöltőnyit lefed ez a hetven év, már nagyon is soknak tűnik. Már alig élnek azok, akik tevékenyen részt vettek az ötvenhatos harcokban, egyre kevesebb szó esik Pongrátz Gergelyről, Mansfeld Péterről vagy Pálinkás (Pallavicini) Antalról, egyre inkább halványulnak az emlékek a történtekről és a jelentőségről.

Ahogyan egyre szűkebbek az erről szóló fejezetek is a történelem-tankönyvekben. Wass Albert támadása elvonta a figyelmet a nemzeti oktatás megteremtését illetően, és csak arra figyeltünk, hozzuk vissza a kommunisták által kitörölt, a baloldali politika által elsumákolt nemzeti történelemszemléletet.

Ehhez viszont elfelejtettünk valódi és minden területre kiterjedő emlékezetpolitikát csinálni.

Most ott járunk, hogy simán elbambulunk, ha a nemzeti konszenzuális (vagy annak látszó) témákat is kikezdik, átkeretezik.

Nehéz ezt elképzelni? Pedig ez zajlik a szemünk előtt: a vármegyerendszer 1009-től 1949-ig, tehát 940 évig fennállt, eltörölték a kommunisták, a módszerváltás után elfelejtették, sőt a 2011-es Alaptörvény során sem sikerült visszahozni, csak 2022-ben, akkor is érzésem szerint gumicsontként bedobva a rendeletet.

Négy évig, ismétlem, négy évig élvezhettük a vármegye elnevezést (kivéve a Viharsarokban, ami miatt hatalmas tiszteletet érdemel az ottani közgyűlés), hogy aztán most visszaállítsa ez a tiszás garnitúra, mindennek pedig úgy örüljenek a lelkes követőik, mintha a vármegye pusztán „a fideszes diktatúra önkényes fogalomtárában” létezne. Vagyis sokkal fontosabb lett, hogy hetvenhárom év kommunista örökségű „megyéjét” ismételten visszahozzuk, mintsem megtartsuk kilencszáznegyven plusz négy év „vármegyéjét”.

Ötvenhat pedig miért ne eshetne ugyanígy áldozatául? Harminchárom évig az október 23-ától kezdődő eseményekről (és annak főszereplőiről) csupán mint „ellenforradalomról” lehetett beszélni. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta bejöttek a „forradalom” és a „szabadságharc” értelmezések is, de azalatt harminchét év telt el. Ha kilencszáznegyven és még négy év kevés volt arra, hogy a vármegye ne „fideszes intézményként” maradjon meg a köztudatban, gondoljuk, hogy a harminchét év elég lesz ötvenhat helyes megközelítésére?

És sajnos ez rávilágít valamire: nem az a legnagyobb veszély, hogy elfelejti majd a következő generáció ötvenhatot, mint történelmi eseményt. Hanem a szellemét fogják.

Ami ma szabadságharc kontra forradalom vita, az holnap forradalom kontra népfelkelés, népfelkelés kontra ellenforradalom, majd ellenforradalom kontra államcsíny/puccs vita lesz.

A vita jó dolog, sőt a legtöbb esetben szükséges is, csak nagyon nem mindegy, milyen (alapvető) értékekről generálnak vitát. Nem véletlenül használom a "generált vita" fogalmát: az elmúlt tizenvalahány évben a legalapvetőbb értékeket kezdték ki, már olyan vörös vonalakat is ideértve, mint a pedofília vagy ahogyan az elmúlt hónapokban láttuk, a gyermekgyilkosság.

Ötvenhat szelleme most bajban van. Nagyon nem mindegy, hogy marad fenn az emléke (mert ne legyen kétségünk afelől, hogy nem vész el): továbbra is konszenzuális nemzeti emlékezetként vagy pedig egy „nagyon szűk csoport szektás rituáléjaként.”

Kiemelt kép: Erich Lessing