Ez egy átlagos november 4.

A világban zajlik az élet, ahogy nézem, Trumpot, és rajta keresztül a republikánus pártot is rendesen elkalapálja a szenátusban és a képviselőházban is, az erősen balra tolódott Demokrata Párt. Csak remélhetjük, hogy nem a szavazók tolódtak balra Amerikában, hanem csak a szokásos ingalengésről van szó, miszerint ha közepesen kormányoz, vagy rosszabbul az elnök, akkor az elnök pártja tutira elbukja a második ciklusában a félidős választást. Egy átlagos választás az USA-ban.

A fene ismeri ki magát a szavazókon. Brazíliában megtartották a balos elnököt, Szerbiában kitették az eddigi kormányzatot, pedig ezeken a helyeken is tudtunk volna örülni egy ellenkező eredménynek. Nem mintha ezekhez lenne bármi közünk. Nekünk és mindenki másnak is istenítélet jellegű az összes szuper-, nagy- és közepes hatalomban történő politikai választás, akárki is nyer. De legalább az orosz választásokon nem kellett izgulnunk, és ennek nagyon kell örülnünk. Képzeljük el, ha újra lenne a benzin és a gázáron kívül hatása bármire is annak, hogy ki a Kreml ura. Mondjuk ez a kettő is tud nagyon fájdalmas lenni, de hála istennek a németek eltiltottak minket mindkettőtől, így nem az oroszok döntése árazza be ezeket a termékeket, hanem a piac, ami egészen véletlenül olyan multinacionális cégeket jelent, akik még az oroszoknál is kevésbé törődnek a mi jólétünkkel. Mondjuk ez nem lehetséges, de itt az egyenlőség is rendkívül kellemetlen. A németek mindig ilyenek és a kapitalizmus is ilyen mindig.

Az a nagy kérdés ma, amikor napra pontosan hetven éve vesztettük el utoljára a függetlenségünket, hogy közben is elvesztettük-e újra, miután 1989-90-ben visszaszereztük, vagy csak most április 12-én, de ezúttal önként? A harmincas években a német birodalom felemelkedése közben a magyar elit értelmesebb része pontosan tudta, hogy a magyar függetlenség egyre inkább jelképessé válik. 1941 után ezt az emberek is kezdték felfogni, hogy aztán 1944 március 19-e után már senkinek ne legyen semmi kétsége. Voltak persze 1945 és 1948 között olyan illúziók, hogy újra függetlenek lehetünk, de ezt az érzést a kommunisták olyan gyorsan mulasztották el, hogy mélyebb nyomot nem is hagyhatott a tömegekben. 1956-ot egy olyan évtized előzte meg, amelynek a nagy részében a normális, átlagos emberek döntő többségének semmi köze nem volt a saját sorsához, minden csak történt vele, vagy pontosabb megfogalmazva mindent csak csináltak és csináltattak velük a kommunisták. A szovjetek, a Szovjetunió nevében, az eszme nevében, de nagyon nyilvánvalóan a saját élvezetükre is. Átlagos diktatúra, átlagos kommunistákkal. 

1956 október 23 egy NAGY NEM volt mindenre, ami az előző 15 évben történt, és a legjobb estben is sok töredezett igen olyan álmokra, amelyek sohasem szoktak megvalósulni. Talán a magyar embereknek 45-46-ból a később “demokratikusnak” nevezett két évből volt egy olyan emléke, hogy képesek vagyunk a saját sorsunkat irányítani, ha békén hagynak bennünket kívülről. A létrejövő munkás-önigazgatás, a Munkástanácsok, a kompetensnek tapasztalt emberek helyi döntés alapján történő pozícióba helyezése tulajdonképpen életképesnek, önigazgatásra képesnek mutatta még a “társadalmasított” munkahelyeket is, nem csak a helyi közösségeket.

De november 4-én úgy lett mindennek vége, hogy a társadalom, az emberek igazából a brutális erőn kívül semmiféle magyarázatot nem kaptak arra, hogy miért nem lehet közük a saját sorsukhoz. És ez is így szokott történni. 

Mi, akik átéltük fiatal és lelkes felnőttként a “rendszerváltást”, akkor is hiányoltuk a magyarokból, az utca emberéből azt a lelkesedést amilyet az 1956-os közös és nagyon erős NEM még felmutatott. Nem állítom, hogy bármit is értek más országok politikai eseményeiből, az elemzések legfeljebb szórakoztatóak, de bizonyosan nem teljesek és nem szükségszerűen korrektek. De úgy érzem, hogy manapság egyetlen demokratikus nemzet sem a szabadságáról szavazgat, hanem sokkal inkább a jólétéről, sőt leginkább arról a percepciójáról, hogy mitől is érezné jobban magát aktuálisan. Már persze ha nem igaz az a mondás, hogy ha a szavazás bármin is változtatna, akkor már rég nem rendeznék meg. 

A szavazókat láthatóan nem érdekli az, hogy azzal mire is mondanak igent, amivel nemet mondanak valamire, ahogy az sem, hogy mire is mondanak nemet, amikor igent mondanak valamire. A csomagolás számít, semmi más, akár komolyan veszik, akár nem. De az amerikaiak meg a brazilok legalább nem birodalmak árnyékában szavazgatnak, mint mi, meg a szerbek. 

Miért átlagos november 4 ez? Mert átlagos dolgok történnek a világban, átlagos következmények érnek el bennünket, mindenki úgy viselkedik, ahogy szokott, és mi meg megint nem közösen emlékezünk. Talán az rendben van, hogy a forradalom kitörésének napja nem közös ünnep, de hogy a gyász sem közös, az tényleg minden közös megtagadása, az a teljes dezintegráció. A függetlenségünkről meg már szó sincs.