1956 november 5-én úgy tűnt hogy örökké fog tartani

Azt a lelke mélyén minden magyar tudta, hogy ha a szovjetek úgy döntenek, hogy nem engedik el Magyarországot, akkor nincs többé kérdés. Ez nyilvánvaló volt mindenkinek, akinek voltak emlékei arról, hogy milyen erős és kegyetlen is a Vörös Hadsereg, és persze arról is, hogy milyenek a magyarországi kommunisták. 

1956 november 5. után csak álmodozni lehetett arról, hogy egyszer vége lesz. Nagyjából a hatvanas évek elejéig a rendszer olyan erőszakos és brutális maradt, mint Rákosi idején, csak az változott, hogy Nagy Imréék kivégzése után a párton, a rendszeren belüli leszámolásokat többé nem olyan véresen intézték, mint korábban. 1956 előtt a kommunisták egymást is megkínozták (a szó szoros értelmében), utána már meg sem kínozták és le sem gyilkolták egymást. A kínzás és az ölés tilalma csak nagyon lassan terjedt ki a társadalomra, a rendszerszerű kínzások és az azokból következő véletlenszerű gyilkosságok csak a hetvenes évek elejére szűntek meg majdnem teljesen, de a kádári politika már a hatvanas évek közepétől megkövetelte, hogy ezek, ha lehet, maradjanak titokban, vagy a sejtetés szintjén. A hatvanas évek végére látványosan tűnt el a terror a mindennapi életből, de az állambiztonság és nem egyszer a rendőrség is még a nyolcvanas évek végén is szívesen emlékeztette azokat, akiket meg akart félemlíteni, ezekre a számukra régi szép időkre. Sose feledjük, hogy a hatvanas évek elejéig a kommunista megtorlás rendszerszerűen terjedt ki családtagokra, a gyerekekre is, ha úgy döntöttek az illetékesek. De utána is bármilyen kedvezményt megvonhattak bárkitől az áldozat családjából, az egyetemi felvétel lehetőségét, vagy akár a képzettségnek megfelelő munkahelyet is. Végtelen számú eszközzel és komoly szakértelemmel zsaroltak még bőven a rendszerváltás után is. 

És mint mondtam, még 1988 végén is úgy tűnhetett, hogy ez az egész örökké fog tartani, csak a nagyon bennfentesek tudhatták, hogy nem csak szociológiai értelemben van vége a rendszernek, hanem katonailag és gazdaságilag is. Akit nem zsaroltak meg még azzal, hogy az egész addigi életét, minden jót elvesznek tőle, az nem tudja mekkora erő kellett ahhoz, hogy valaki nemet mondjon, ahogy az sem volt sokkal kisebb tett, hogyha valaki aláírt, de utána szabotált ahogy tudott. Nincsenek típusok, minden beszervezési kísérlet, minden látszólag sikeres beszervezés, minden kényszerrel beszervezett ember egyedi eset, ami a mából csak nagyon nagy arccal ítélhető meg erkölcsileg. A szomorú igazság az, hogy soha sem fogjuk megtudni bizonyossággal, hogy kit kellene joggal megvetnünk és kit kellene hősnek, rendes embernek tekintenünk, aki szerepel azokon a rohadt kartonokon. Hogy is ítélhetnénk meg sorsokat pár száz betűből?

Mint már írtam máshol, három nagyszülőm járta meg az ÁVH kínzókamráit, mert a kihallgató helyiség csak egy eufemizmus ebben az esetben. 1956 előtt és az utána következő időszakban a kommunista kínvallatók terhelő vallomást akartak kicsikarni másokra, utána pedig együttműködésre, besúgásra, morális önmegsemmisítésre akarták rávenni az embereket. De nem volt éles határ, a rendszer végig fenntartotta a lehetőségét annak, hogy úgy járjon az “osztályellenség”, mintha 1952 lenne. Annyi változott csupán, hogy nem hivatalból, hanem önszorgalomból vertek meg, természetesen a feletteseik teljes jóváhagyása mellett. A hatvanas évek közepéig simán ölhettek meg úgy, hogy teljesen ártatlan voltál, utána már nem igazán vadásztak ártatlanokra, legalább a rendszert kellett utálnod, vagy valami olyan köztörvényes dolgot kellett elkövetned, amivel zsarolhatóvá váltál. De az ártatlanságod akkor sem mentett meg, ha szükségük volt a szolgálataidra. 

Ha 1990-ben az összes olyan élő kommunistát megbüntettük volna, aki bármi rosszat csinált 1945 után, és legalább a gyilkosokat és az ölésre parancsot adókat lecsuktuk volna örökre, akkor lehetne azon gondolkozni, hogy utána megnézzük, az apparátusban és a beszervezettek között ki volt gazember és ki volt áldozat. 

Tulajdonképpen csak most tudatosult bennem, hogy mindkét nagyapám éppen ült akkor, amikor apám és anyám megszületett. Apám apja a Magyar Közösség perében volt vádlott, anyám apja meg volt olyan botor, hogy amerikai hadifogságból jött haza. Mindkettő érezhette úgy, hogy soha többé nem látja a családját. Nem fogom megnézni semmiféle aktában, hogy sikerült-e megtörni őket a kommunistáknak. A további életútjuk alapján ítélve nem adták meg magukat. Hogy mérhetném az ő helyzetüket és a cselekedeteiket a kínzóik tetteihez?

Majd talán akkor nézem meg, ha a tartótisztek, a pártvezetők és az impexesek, meg a többi csőcselék és rabló gyereke, unokája bocsánatot kér. De arra ugyebár várhatok. 

De hát nem is erről van most szó, hanem arról, hogy a tartótisztek és egyéb kommunista firmák gyerekei és unokái akarnak most tort ülni azok felett, akiket felmenőik mindenféle fenyegetésekkel és kínzással beszerveztek és tönkretették az életüket. Az, hogy Magyar Péter teszi ezt meg, ez a történelmünk egy erkölcsileg legsötétebb pillanata. Azok, akik most kiélvezik ezt az egész elmebajt, azok ezred annyi nyomást sem lennének képesek elviselni, mint amivel az szembesült, akit csak behívott egy “elbeszélgetése” az állambiztonság. 

Ez az egész megint a söpredék ünnepe, leginkább azoké, akik maguk önként jelentkeznének jelenteni. Nem mintha most nem lenne rá alkalmuk. 

Mint mondtam, 1956 november 5-én úgy tűnt hogy örökké fog tartani, sajnos az most is nyilvánvaló, hogy a kommunizmus még mindig itt van velünk, nem szabadultunk meg tőle.