Tessék mondani, ez most Franciaországban, Olaszországban vagy Németországban ég?

Már gyerekként 7-8 éves koromtól mindig nagyon érdekeltek a külpolitikai hírek, nyilván a szocialista tömegkommunikáció végtelenül unalmas belföldi híreihez képest például a vietnámi hadijelentések (a hős vietnámi kommunisták amerikai imperialisták felett aratott győzelmeiről) sokkal izgalmasabbak voltak. De ebből kifolyólag azért emlékszem rá, hogy a nyugati társadalmak sohasem voltak olyan békések, meg pacifisták, mint amilyennek a rendszerváltáskor és az EU csatlakozáskor látni akartuk őket. 

Mindig is olyanok voltak mint most, gyújtogatós, tüntetős, lázadós, balhézós, polgárháborúzós népek. Nincs olyan éles átmenet, ahogy mi azt látni szeretnénk, az, hogy az utcai erőszak egyre nagyobb részéért a migránsok a felelősek, az annyira nem rendezte át az utcaképet. A változás fokozatos és lassú, tart már vagy negyven éve. Nyugat-Európa sohasem volt egy olyan nyugalmas hely, mint amilyen Közép-Európa volt időnként nyugati ideológiák és birodalmi megszállások nélkül. 

Mindenki szeretné azt hinni, hogy a párhuzamos társadalmak fiatalsága nem szocializálódik egymáshoz, a muszlim suhancok és a kallódó francia gyerekek nincsenek egymásra hatással. A közösségi média a kulturális tere mindenkinek aki nagyjából harminc alatti. És, hogy a dolog régi és eredendő volta teljesen érthető legyen, egy példa: Joschka Fischer egykori zöldpárti német külügyminiszter a késői 1960-as, és a korai 1970-es években Frankfurtban egy olyan radikális baloldali (Sponti) közegben élt, amelyben például nem egyszer felbukkantak a német RAF (Rote Armee Fraktion) tagjai, illetve Fisher a Szocialista Német Diákszövetség delegációjának tagjaként palesztin terrorszervezetek által szervezett “szolidaritási” konferenciákon vett rész a Észak-Afrikában. A szélsőbalos és a szélsőliberális, illetve a zöld értelmiség ugyanis ’68 óta gyakorlatilag akcióegységben működik a gyarmati felszabadító mozgalmakból kinőtt terrorszervezetekkel és diktatúrákkal, illetve az azokat képviselő helyi haladó értelmiséggel. Ezek az emberek csak azért konszolidálódnak később, hogy a hagyományos politikai pártokba beszivárogva “belülről bomlasszák” azokat. Ócska kifejezés ez, de sajnos teljesen igaz és ahogy látszik is, szinte a teljes hagyományos pártstruktúrát elfoglalták a címben szereplő három országban is. Így tehát a politika nem is akar semmit kezdeni ezzel, mert nem nemzeti politika többé.

Ezekben az országokban külső katonai erők megszállása elleni lázadás nélkül is rendszeresek az olyan társadalmi bizonytalanságok, mint amelyeknek most is tanúi vagyunk. Ráadásul ezen országok államalkotó nemzeteinek fiatalságát teljes egészében már az amerikai szélsőliberális elit irányítása alatt álló közösségi média nevelte fel, olyan fiatalokról beszélünk, akik két nagyságrenddel több időt töltöttek a közösségi médiával és az azokban folyó indoktrinációban, mint a szüleikkel vagy normális felnőttekkel összesen. 1 perc aránylik a 100 perchez, 3 és fél nap az egy évhez, néhány hét a tíz évhez. Mennyi esélye lehetett így a hagyományos olaszságnak, németségnek, franciaságnak? 

Ne feledjük, akik ma szétverik Nyugat-Európa nagyvárosait, forradalmi élménnyel gazdagodnak, amely még jobban összekovácsolja őket. Minden forradalom zavaros ideológiájú, és egy-két közös pont elég, hogy összetartsa a résztvevőket. Nyugat-Európa elvesztette kulturálisan és érzelmileg is a saját fiatalságát. A “diáktüntetések” pedig ennek a generációnak is megadják a maga ’68-as élményét, azt az érzést, hogy fel lehet gyújtani a világot. 

Valahol olvastam, hogy a szerző szerint a lengyelek is megosztottak és a két oldal halálosan gyűlöli egymást, a tüntetők mégsem gyújtják fel a saját országukat, mert az nem tűnik logikusnak. A szerző aztán azonban sajnos elköveti a szokásos jobboldali hibát, hogy ebből arra a következtetésre jut, miszerint a nyugat-európai utcai harcok során a migráns fiatalok azért rombolnak, mert migránsok és nem a saját országukban vannak. De ha megnézzük a képeket, akkor pontosan láthatjuk, hogy ez a bevándorló és az őslakos fiatalok közös bulija. Ők már egy közös “kultúrában” vannak, amelynek semmi köze ahhoz az országhoz amelyben élnek. Vagyis a népességcsere és főleg a kultúracsere sokkal előrébb tart, mint gondolnánk. Ezt ideje lenne tudomásul venni. És persze a Magyarországra vonatkozó következtetéseket is megtenni.