Életfogytiglani kereszténységtől a jeltelen sírig

Kötél általi halál – „SZABADÍTÁSÉRT”? Idén volt 90 éves a Rétsági laktanya. Itt tartották fogva 1955-től egészségi okokra hivatkozva Mindszenty bíborost, Magyarország hercegprímását, akit 1949-ben ítélt életfogytiglanra a legmocskosabb Rákosi-diktatúra és ÁVH-ja. Kínzások, vallatások… A legmocskosabb kommunista diktatúra: magyar-és keresztényellenes vérkommunisták. 

Pálinkás István írása

Talán hét-nyolcéves lehettem (1973/74), amikor sváb öregapám, a németkéri Rodenbücher Szepi egy gyümölcsfaszemzéskor a déli harangszónál megállt, keresztet vetett, fejemre tette a kezét és azt mondta:

-    "Na, menjünk ebédelni, mert öreganyád kitér a hitéből… Aztán tudod-e, hogy honnan szól a harang?

-    Templomból! – vágtam rá a legtermészetesebb módon, hiszen majd’ minden vasárnap ott voltunk… Meg nálunk is szólt a Sokol. Nem mellesleg másik öregapám a római katolikus egyháznál volt egyházszolga (Rácalmáson a déli harangot Ő húzta, és volt nap, hogy három sírt is megásott… meg a misebort vitte Soós plébánosnak, aki meg a húgomat keresztelte.) 

-    Na, ez harangszó a rádióban Esztergomból jött, a Mindszenty bíboros úrtól, a Bazilikából. Pontosan Mindszenty Phem József bíborosunktól, akit elűztek a komcsik, de ezt sose felejtsd el, csak nem köll mondani kifelé."

Aztán nem mondtam kifelé, meg nem is felejtettem, de amit lehetett, azt Ő elmondta, még arról is, hogy 1958-ban őt is azért helyezték át Rácalmásra a vasúttól, hogy mert volt az ’56. A sváb család felét meg még 1944-ben vitték el a németek… Csak átszöktek az NSZK-ba. Ez akkor volt, amikor a nagyfater még a Berdicsevi erdők alatt 17 éves cipészinasként partizánvadász volt, biztosítva a Don-tól hazaténfergő maradványokat… Szóval, voltak itt jövésmenések.

Talán 1987 lehetett, egy Budai lakás földszintjén, a Diósárok úton, orsós magnóról pedig lehalkítva meghallgattam Mindszenty bíboros úr 1956-os beszédét, amit november 3-án este 8 órakor mondott el a Szabad Kossuth Rádióban (részlet):

„…Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében, s a nemzet életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, nem tévesszük/tévesztjük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, s számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik/sütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén….”

(https://www.archivnet.hu/kulturnacionalista-szellemu-vagy-elemu-mindszenty-jozsef-biboros-1956-os-radiobeszedenek-valtozatai)

Nagyszüleim elbeszéléseiből is csak a lényeg vésődött belém itt a Duna-parton, Rácalmáson: „ne kívánjanak erről még egy bizonyságot”.

S hogy mindez október 30-án, ma este jutott eszembe annak több oka van. Az első mindenekelőtt az, hogy 2026-ban sem(!) tűrhetem keresztény magyarként azt, amit - állítólag Magyarország első embereként is megengedett magának – egy engem és családomat egyáltalán semmiben nem képviselő entitás Babis miniszterelnök sajtótájékoztatóján.

Másodsorban pedig az, ami az eddigiekből következően mindig is motoszkált bennem: Kik azok, akik máig köztünk élve még mindig szemrebbenés nélkül meggyilkolnák azt Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagyot, aki Mindszenty prímást ezen a napon Budapestre kísérte, szállította? Ez utóbbi már csak azért is aktuális kérdés, mert az Amerikai nagykövetségre menekülő legfőbb magyar keresztényi méltóság így búcsúzott letartóztatásakor:

„Ha azt halljátok, hogy vallottam vagy lemondtam, ne higgyétek el. Az emberi gyengeség következménye lesz”, aztán elvitték és 39 napon át kínozták Budapesten, az Andrássy út 60. pincéjében, a legközismertebb nevén Terror Háza Múzeumban. (Igen, ott, ahová idén szeptember 20-án megint ezek miatt az újkommunisták miatt kellett odamenni TILTAKOZNI a magyarság igazáért – ez önmagában vérlázító szürrealizmus egyébként.)

Miként az sem kérdés, hogy Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy Tildy Zoltán parancsára október 30-án hozta el a Felsőpetényi Almásy-kastélyból, ahol az ottani ÁVH-s fogvatartók közölték a bíborossal, hogy szabad. Aztán az idén 90 éves rétsági laktanyába Garami Lajos ezredes utasítására a tisztjei (Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnagyok) vitték át – ők november 4.-ig a prímás mellett maradtak. Erre eminenciás úr így emlékezett: „Drága magyar honvédek! Megáldottam őket. S nem tudom, ki volt megindultabb, ők vagy én magam, amikor áldásomat kapták.”

A szovjet harckocsikkal nem ment el a hercegprímás, az átöltözött ÁVH-sok (kertész, gondnok…etc.) forradalmi tanácsot alkottak a helyiekkel, egyetlen lövés nem dördült, az elrejtett fegyvereket összeszedték. Éjszaka jött Tildytől a telefon, hogy vigyék Budapestre Magyarország hercegprímását.

Így indultak el október 31.-én Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy vezetésével hajnali ötkor, meg a három harckocsiból, egy rohamlövegből, két katonai teherautóból és két Pobjeda személygépkocsival. Diadalmenetben, mert útközben virágokat szórtak rájuk a forradalmárok, és mindenki „ki akarta szabadítani”, a természetszerűleg védelem alatt álló egyházi főméltóságú urat.

Az együttes hazaszeretetre való példamutatás néhány nap alatt szertefoszlott a szovjet tankok lánctalpai alatt, majd a november 3.-i rádióbeszéd után a mellette maradt három katonatiszt kísérte a Parlamentbe, kizárólag Tildy telefonálásának engedelmeskedve… Majd az Amerikai Nagykövetségre.

Legyen tehát világos, Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy (aki harckocsizó ezred törzsfőnöki beosztásban szolgált!) nem kiszabadította Ő-főméltóságú hercegprímásunkat, hanem elkísérte a parancs (kérés, megbízatás) szerint, majd visszament Rétságra az ezredéhez. Ezt a tettét nagyította fel a kommunista pártlap Népszabadság, kikezdve arisztokrata származását, fejére olvasva apja ellenforradalmi tevékenységét is… A megtorlás aljassága gyors lefolyású volt, Pálinkás Antalt első fokon 15 évre, majd másodfokon kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet 1957. december 10.-én végre is hajtották. A Kádári aljasság és félelem tehát akkora volt a magyar szabadságharcot követően az árulókban, hogy egy Ludovikás elitkatonának is a 301-es, jeltelen parcella jutott. Hogy aztán az bosszúítéletet 1989-ben a Budapesti Katonai Bíróság semmisnek mondja ki. 1990. július 16.-án posztumusz ezredessé nevezték ki.

Emlékére dandár kopját állítottak Rétságon, a laktanyában.

Kötelességemnek tartottam mindezt leírni, és felhívni valamennyiünk figyelmét magyar, keresztény emberként, mert 2026-ban, itt EZEK UGYANANZOK, a régi-újkommunista Népszabadságukkal együtt. Pedig már Mindszenty világosan megmondta a szabadságharcosokról: „ne kívánjanak erről még egy bizonyságot”.  NINCS több alku a szabadságunkra, és szuverenitásunkra.

Semennyi

Pálinkás István, Rácalmás 2026. 10. 31.