Vannak még bírák Budapesten?

A jogállam sokszor kényelmetlen. Sokszor igazságtalan a mindennapi józan ész szerint. Kijátszható még akkor is, ha szinte mindenki elkötelezett a megtartása mellett. De ha bárki nagyhatalmú ránk száll, akkor mindenki hajlamos valami ilyesmit mondani: “vannak még bírák Berlinben”. Az én félelmem az, hogy mi van akkor, ha nincsenek?

A jogászok és ügyvédek közös nyilatkozata, amelyet Schiffer András tett közzé a Facebook-oldalán így fogalmaz: „Alulírott jogászok hiszünk a rendszerváltás vívmányaiban, amelyek világos határvonalat húztak a jogállam és a rendőrállam közé azzal, hogy az egyén szabadságát garantálták a hatalom szabadságával szemben. Úgy érezzük, hogy ma ezek a 37 esztendős vívmányok veszélyben vannak”

Egyrészt teljesen igazuk van, de a jogállam elveszejtését övező közöny nem csak a Tisza szavazóinak bűne, hanem a jogász kaszt elmúlt negyven éves tevékenysége is benne van, sőt sokkal jobban, mint a magyar néplélek. Azzal a nyugalommal háboroghatok most, hogy az elmúlt húsz évben is folyamatosan bíráltam a magyarországi jogszolgáltatás szörnyűségeit. 

A jogászok tíz pontjához mind hozzáfűzöm a magam baját, és külön kiemelem, hogy az összes felháborító döntést jogászok hozták, az esetek döntő részében mindenfajta személyes következmény nélkül, és nem csak a jóérzéseinket, hanem sokszor az elemi logikát is a sárba tiporva. 

Íme:

Egy jogállamban az alapvető emberi jogok mindenkit egyformán megilletnek, így a törvény ellen vétőket is. A jogállami eljárásmód akkor is elengedhetetlen, ha a társadalom adott ügyben jogosan várja el az elszámoltatást.

Első kézből ismerek egy olyan történetet, amelyben azt az autóvezetőt, aki (egyébként józanul) ráhúzta a kormányt a közúti ellenőrzést végző rendőrre, a lehető leghamarabb engedték el, előbb került utcára, mint ahogy az elsodort rendőr sorra került a sürgősségin (hála istennek nem sérült meg). Ő nyilván nem volt potenciális bűnismétlő…

Egy jogállamban mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Az ártatlanság vélelme megköveteli, hogy a gyanúsítottakat ne talpig vasban állítsák a hatóságok elé, ha nincsen konkrét biztonsági kockázat. Az ártatlanság vélelmét és a tisztességes eljárás követelményét sérti az a gyakorlat, amely a büntetőeljárásokat médianyilvánosság előtt zajló, megalázó és megfélemlítő politikai látványossággá alakítja.

Különösen akkor, ha egyébként a legszörnyűbb gyilkosságok és erőszakos cselekmények elkövetőinek anonimitását minden eszközzel védi a törvény, és most legújabban már megint, a bűnismétlésre igen csak hajlamos pedofilokat is. 

Egy jogállamban a letartóztatás nem előrehozott büntetés, hanem a terhelt személyi szabadságának szükséges és arányos elvonása a büntetőeljárás sikeres lefolytatásának érdekében.

Azt mindenki pontosan tudja, hogy teljesen igaz, amit Baka András elvtárs mondott a Válasz online-on, miszerint: “Pedig sok oka lehet egy gyanúsításnak. Azért gyanúsítom meg, hogy nyomást gyakoroljak rá? Vagy azért, hogy lejárassam?” Nem az a baj, hogy az igazságszolgáltatás él ezzel az eszközzel, hanem az, hogy nagyon látványosan következetlenül teszi. Különösen az a döbbenetes, hogy milyen hosszúak bizonyos büntetőeljárások, ami önmagában rendkívül megterhelő az áldozatok számára, sőt sok esetben még a terheltek számára is, különösen akkor, ha tíz év után menti fel őket a bíróság (konkrét példa). 

Egy jogállamban a letartóztatás szigorú törvényi feltételekhez kötött intézmény: kizárólag a szökés, az elrejtőzés, a bűnismétlés vagy a bizonyítás megnehezítésének valós, megalapozott veszélye esetén alkalmazható. Teljesen abszurd ezekre az okokra hivatkozni olyan személyeknél, akiknél fogalmilag kizárt a bűnismétlés, akik hónapok óta tisztában voltak a készülő eljárásokkal, önként jelentkeztek a nyomozó hatóságoknál, és ha arra irányuló szándékuk van, már régen megsemmisíthették volna a bizonyítékokat.

Bírók hozták ezeket a döntéseket, ők mérlegeltek ilyen eredménnyel. Hol marad a jogásztársadalom önreflexiója? 

Egy jogállamban a letartóztatás célja nem lehet a megtörés, a vallomások kikényszerítése. A mondvacsinált indokokkal elrendelt szabadságelvonás kínzás, ami nem a törvényességet szolgálja, hanem a hatalmi erődemonstrációt és az elrettentést.

Ne csak őrizd, gyűlöld is! Hová is volt ez kiírva? 

Egy jogállamban a szabadságelvonás feletti bírói hatáskörnek jogvédelmi funkciója van. A büntetőeljárási kódex 1989-es módosítása, így az – akkori nevén – előzetes letartóztatás bírói hatáskörbe utalása, az állam és az egyén közti viszony megváltozott felfogását, a személyes szabadság felértékelődését tükrözte. Az automatikusan elrendelt letartóztatások kiüresítik és feleslegessé teszik a bírói jogvédelmet.

Ezek nem a hatalom problémái, nem a hatalom túlkapásai, hanem sokkal inkább árulkodnak arról, hogy esetleg egyes bírák nem képesek felülemelkedni a saját elfogultságaikon, még konkrét ügyekben sem. 

Egy jogállamban a törvényi szabályozás szerint bilincset csak szökésveszély, támadásveszély, önkárosítás-veszély vagy ellenszegülés esetén lehet alkalmazni.

Ezek megint konkrét valakik egyedi döntései. Úgy általában, ahogy az összes korábbi és későbbi pont esetében is, hol marad az egyéni felelősség? Jogásztársadalom hol vagy?

Egy jogállamban a kényszerintézkedés nem lehet megalázó, megfélemlítő politikai látványosság. A gyanúsítottak kamerák kereszttüzében, vezetőszáron történő elvezetése sérti az arányosság követelményét.

Aki ebben közreműködik, az politikai megrendelést teljesít. Vajon alkalmas volt a feladatára az elmúlt 16 évben? Vagy akkor nem kapott ilyen aljas parancsokat? Vagy kapott, de akkor nem teljesítette, de így is a posztján maradhatott. Milyen igazságszolgáltatás az, amely csak jobboldali kormány idején intakt? 

Egy jogállamban nincsen elfogadható magyarázat a védőügyvéd megfigyelésére.

Ezért biztos kitüntetnek majd valakit. Mondjuk az is az alkalmasság csúcsa, ha valaki a nyomozóhatóságtól benne felejti az illegális tevékenységének a dokumentumait a nyomozati anyagban. 

Egy jogállamban a büntetőeljárásnak kizárólag az objektív igazság feltárása lehet a célja, és nem pedig egy politikai koncepció igazolása.

Egyetlen objektív igazság van, és az dr. Unoka elméjében létezik. Fel nem foghatom, hogy ehhez a csodás tudattartalomhoz bizonyos különleges bírók miként férhetnek hozzá?

Tehát akkor csak egy kérdésem van: vannak még bírák Budapesten?