Az ügynökakták megnyitása: múltfeltárás vagy újabb politikai fegyver?

A rendszerváltás után több, mint harminc évvel is lezáratlan kérdés, hogy kik működtek együtt a kommunista rendszer titkosszolgálatával, és kiknek az érdeke, hogy bizonyos dokumentumok továbbra se kerüljenek nyilvánosságra. Az ügynökakták teljes körű megnyitása nem csupán történelmi, hanem politikai és erkölcsi kérdés is. Meg az is: valóban az igazságot keressük, vagy a múlt továbbra is a jelen politikai csatározásainak eszköze marad?

Az ügynökakták nyilvánosságának ügye a rendszerváltás egyik máig feldolgozatlan öröksége. Miközben több egykori szocialista országban szélesebb körben hozzáférhetővé váltak a kommunista titkosszolgálatok dokumentumai, Magyarországon a nyilvánosságra hozatal mindmáig részleges és vitatott.

A probléma nem pusztán az, hogy egyes nevek vagy jelentések nem ismerhetők meg. Az is komoly kérdés, hogy miért kellett ennyi időnek eltelnie, és miért nem született mindmáig olyan átfogó megoldás, amely egyszerre biztosítaná a történelmi igazság feltárását és az érintettek jogainak védelmét.

A tervek szerint a Nyitottaktak.hu felületen bárki ingyenesen, regisztráció nélkül kereshet a dokumentumok között. Az első ütemben a 6-os kartonok, a B-naplók és a H-adattár adatai kerülnek nyilvánosságra. A levéltár előzetes becslése szerint mintegy 50–60 ezer név válhat azonosíthatóvá. A részletesebb, több ezer beszervezési dossziét tartalmazó második ütem határideje 2027. február 25.

Az eddig is nyilvánosan kutatható adatokat itt érheti el: https://nyitottaktak.hu/

A múlt feltárása már korábban is politikai fegyverré vált

Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala körüli vita nem új keletű. Már 1990-ben, a rendszerváltás idején világossá vált, hogy a titkosszolgálati múlt feltárása rendkívül kényes kérdés.

Ennek egyik legjelentősebb példája az 1990 januárjában kirobbant Duna-gate-botrány volt. Kiderült, hogy az állambiztonság III/III-as csoportfőnöksége a rendszerváltás politikai átmenete alatt is megfigyelte az ellenzéki szervezeteket és azok tagjait. Az ügy komoly politikai következményekkel járt: több vezető tisztségviselő is lemondott. Az eset ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a demokratikus átmenet nem jelentette automatikusan az állambiztonsági módszerek azonnali megszűnését.

A következő években többször is felmerült az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala, de az egymást követő kormányok nem tudtak átfogó megoldást kialakítani. Az 1994-es átvilágítási törvény például elsősorban a III/III-as csoportfőnökséghez kötődő múltat vizsgálta, és nem teremtett teljes körű nyilvánosságot a teljes állambiztonsági apparátusról. 

A D-209-es ügy: amikor a múlt váratlanul visszatért

A rendszerváltás utáni egyik legismertebb eset 2002-ben történt. Nem sokkal azután, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök lett, a Magyar Nemzet nyilvánosságra hozta, hogy korábban a Belügyminisztérium III/II-es, kémelhárítással foglalkozó csoportfőnökségének szigorúan titkos állományú tisztjeként dolgozott.

A D-209-es jelzésű tiszt múltja országos politikai botrányt okozott. Medgyessy először vitatta a róla megjelent információkat, később azonban elismerte korábbi tevékenységét. Védekezésében arra hivatkozott, hogy kémelhárítási munkát végzett, és nem ellenzékieket besúgó ügynök volt. 

Az ügy különösen érdekes abból a szempontból, hogy a politikai támadás nem érte el a feltételezett célját: Medgyessy nem bukott bele a botrányba, hivatalában maradt. A történet ráadásul új kérdéseket vetett fel arról, hogyan kerülhettek ki titkos dokumentumok a szolgálatok irattárából, és kik férhettek hozzájuk.

Az akták megnyitása 2026-ban: valódi átláthatóság vagy csak részleges nyilvánosság?

2026-ban új fejezet kezdődött az ügynökakták történetében. Az Országgyűlés szeptember 15-én elfogadta az állambiztonsági iratok feltárásáról szóló törvényt. A jogszabály alapján az iratok digitális formában, egy új levéltári felületen válhatnak hozzáférhetővé.

A nyilvánosságra hozatal azonban nem egyszerre történik. Elsőként a hatos kartonok és bizonyos mágnesszalagokon tárolt nyilvántartási adatok kerülnek előtérbe, a B-dossziék közzétételének végső határideje pedig 2027. február 25. 

Ez már önmagában is felvet néhány kellemetlen kérdést.

• Ha valóban a teljes történelmi igazság megismerése a cél, miért kell ilyen hosszú ideig várni a teljes dokumentációra?
• Ki és milyen szempontok alapján dönt arról, hogy mely iratok maradhatnak titkosak?
• Mennyire garantálható, hogy a nyilvánosságra hozatal nem válik politikai érdekek kiszolgálójává?

Különösen fontos kérdés a felügyelet. A titkosítás fenntartásáról szóló döntések felülvizsgálatában egy 13 tagú tanácsadó bizottság is szerepet kap, de a végső döntés nem kerül teljesen független civil kézbe. Ezért a bizottság működésének átláthatósága kulcsfontosságú lesz. 

Nem minden név jelent automatikusan bűnösséget

Az ügynökakták megnyitásának egyik legnagyobb veszélye a dokumentumok félreértelmezése.

Egy név feltűnése egy nyilvántartásban önmagában még nem bizonyítja, hogy az illető tudatosan és rendszeresen jelentett másokról. Előfordulhatott kényszerítés, sikertelen beszervezési kísérlet, megtagadott együttműködés vagy akár téves nyilvántartásba vétel is.

Ráadásul a dokumentumok jelentős része hiányos. A rendszerváltás előtti és alatti iratmegsemmisítések miatt a történészek sok esetben csak töredékekből tudják rekonstruálni az eseményeket. A D-209-es ügyben előkerült dokumentumok sorsa is jól mutatja, hogy az iratok holléte és eredete önmagában is történelmi kérdés lehet. 

A legfontosabb kérdés: kik működtették a rendszert?

A közbeszédben az ügynökök nevei kapják a legnagyobb figyelmet, pedig a történet ennél jóval összetettebb.

A besúgók mellett ott voltak a tartótisztek, a beszervezéseket irányító vezetők, a megfigyeléseket elrendelő személyek és a politikai döntéshozók is. Ha kizárólag a hálózati személyek nevei kerülnek előtérbe, könnyen háttérbe szorulhatnak azok, akik a rendszert létrehozták és működtették.

A 2011-ben nyilvánosságra hozott, több mint ötszáz nevet tartalmazó SZT-tiszti lista is arra mutatott rá, hogy az állambiztonság személyi állománya jóval összetettebb volt annál, mint amit az egyszerű „ügynöklista” kifejezés sugall. 

A múlt feltárása tehát nem merülhet ki néhány ismert név közzétételében. A teljes működési mechanizmust kell megérteni.

A magyar társadalomnak nem újabb politikai leszámolásra, hanem történelmi tisztánlátásra van szüksége. Az akták megnyitása csak az első lépés. Az igazi próba az lesz, hogy a hatalom akkor is vállalja-e a teljes nyilvánosságot, amikor az már nemcsak a politikai ellenfeleinek, hanem saját magának is kellemetlen kérdéseket tesz fel.